1.

Kata

Az utam egyből egy határ menti falucskába vezetett. Amint kiszálltam az autóból beleszippantottam a levegőbe. Olyan régen jártam már itt, annyira más minden. Hiányzott, hisz' itt születtem, ez az egyik otthonom. Ó, és milyen régen használtam már a magyar nyelvet. Mikor megláttam az első ilyen feliratú táblát, kicsit mintha elgondolkodtam volna rajta, hogyan is ejtsem ki a betűket - a kocsi oldalának dőlve töprengtem, és a kék eget kémleltem. Vettem még egy mély levegőt, és épp szálltam volna vissza a járműbe, mikor megpillantottam egy bácsikát szlalomozni úgy 10 m-re. Arca borvirágos, ruhája kissé foltos, fején pedig egy kék sapka. Úgy látszik itt nem változott semmi - elmosolyodtam.
- Elnézést! - szólítottam meg, mikor már közelebb ért hozzám - Csókolom! - furcsa volt magyarul megszólalni.
- Szervusz aranyoskám! - szállt le vigyorogva a kerékpárjáról.
- Meg tudná mondani, merre lakik...
- Szegény János bácsi úgy berúgott, hogy szerintem azt se tudja, ő hol lakik.. - nevette el magát egy magas, fekete hajú srác, kinek illata eszméletlen ínycsiklandozó volt. - Talán én tudok segíteni neked - mosolygott rám kedvesen. - Vagy inkább ne?
Igencsak jóképű fiatalember, és humoros is, vajon a vére.. Na jó, nem ezért jöttem ide! - megráztam a fejem.
- Öhm.. Izé.. - nagy nehezen elmagyaráztam neki kit keresek. Viszonylag érthetően útba is igazított.
- Elkísérjelek? - kérdezte, és közelebb lépett.
- Köszönöm, nem kell. Oda találok! - feleltem komoran, majd beszálltam, és elhajtottam az autóval.

Könnyen ráakadtam a házra. Nagy barna vaskapu, hófehér fal, aminek az egyik oldalát szinte teljesen benőtte a borostyán. Odaballagtam, és még mielőtt becsengettem volna vettem egy levegőt. Kis idő múlva ajtócsapódást, majd lépteket hallottam. Egy alacsony lány jött velem szemben, megtorpant, mikor rám nézett, és arcán egy kövér könnycsepp folyt le. Mindkét kezét szemei elé kapta, és zokogni kezdett.
- Hé! - odarohantam hozzá, átöleltem.
- Nem igaz! Csak álmodom, ugye? Lehetetlen, hogy te itt vagy! - szipogta.
- Legalább emlékszel rám, és felismertél.
- Hogy is felejtettek volna el? Bár azért haragszom, hogy már évek óta nem adtál magadról semmilyen jelet..Talán a szüleiddel van valami baj? Vagy veled? És hogy jöttél? Vagy hogy találtál ide?
- Állj, kérlek! Mindent elmesélek, csak előbb ígérj meg valamit! - kérdőn meredt rám, ezért folytattam. - Nem fogsz sem diliházba nyomni, sem pedig feljelenteni?!
- Mii? Jézusom! Embert öltél? Szellemeket látsz? Bankot raboltál? - az utolsó kivétel mindet eltaláltad...
- Nem! Vagyiis.. - kicsit oldalra döntöttem a fejemet.
- Természeten megígérem! - húzta ki magát.
- Akkor lassan mindenbe beavatlak, de..
- Kezdd az elején! - bólintott.
- Pont olyan vagy, mint kiskorunkban.. - erre mindketten nagy vihogásban törtünk ki.  

Rami, az unokatestvérem egyedül él egy akkora házban, amiben két család is bőven elférne. Egy kis faluhoz képest ez a ház, inkább egy palotához hasonlít. Elmeséltem neki az egész történetet, a Joonnal való megismerkedésünket, Rebeccát, akire meglepő módon emlékezett, és minden más "apróságot" is. 
- Rami? 
- Tessék?
- Hallottad, amit mondtam?
- Persze!
- És? - kérdeztem egyre idegesebben. Most vagy nem fogta fel,a mit mondtam, vagy csak hülyének néz, és jobbnak látja, ha nem reagál semmit? Elmondtam neki, hogy Joon vámpír, engem holtra vertek, és hogy megmentsen átváltoztatott, és én is az lettem, de nem szólt rá semmit. Még csak az arckifejezése sem változott meg. Mi van itt? És ha már itt tartunk.. miért nem éreztem az illatát? Nem azért, hogy meg akarnám enni, de a srácét, aki útbaigazított azonnal megéreztem.
- Tudom mit érzel, tudom min mész keresztül. Bízhatsz bennem, és mindenben a segítségedre leszek! - majd felkelt és szorosan magához ölelt. - Maradj itt! Hozok kaját.
Tátott szájjal bámultam rá, ahogy kitipegett a lakásból. Mi a fene történt vele? Normális ember kiakad és a diliházat tárcsázza. Ő meg -mintha csak azt mondtam volna, hogy szakított velem a pasim- nyugodtan végighallgatott, és meg se rebbent. Ha visszajön kifaggatom - dőltem el a kanapén lehunyt szemmel, de azzal fel is pattantam. - De hát hová ment? És mégis milyen kaját hoz? Na jó! Le kell nyugodnom! Tény és való, hogy éhes vagyok, de hát honnan szerez ő nekem vért? Vagy egyáltalán mire gondolt? 

Joon

Ha 100-szor nem próbáltam meg felhívni, akkor egyszer sem. Mindig ki van kapcsolva. Próbákon is epekedve várom a szünetet, hogy megnézzem a telefonomat, nem kaptam-e választ.. de semmi. Miért csinálod ezt velem? Bele fogok őrülni. Olyan, mintha szakítottunk volna, de én nem akarlak elveszíteni.. - hirtelen megcsörrent a telefonom. Vigyorogva felkaptam, de nem az volt akire számítottam.. 
- Igen?
- Szia, Hyuna vagyok. Ráérsz most? 
- Nem igazán.. vagyis.. de.
- Remek. Menjek az MBLAQ rezidenciába? - nevetett fel.
- Én már.. Gyere! - és még mielőtt válaszolhatott volna, leraktam a telefont.
Amióta különköltöztem - bár ő erről ezek szerint nem tud-, és Katával összejöttem, vele nem igazán tartottam a kapcsolatot. Aztán hogy most mi lelte, amiért felhívott, majd kiderül..